Anyaként, főleg, ha van egészen kicsi gyermek is a háztartásban, a mindennapok feladatai óriási rugalmasságot, kreativitást és alkalmazkodóképességet igényelnek. Talán te is észrevetted, milyen könnyen megy egy idő (és néhány gyerek) után egy pillanat alatt felismerni egy váratlan esemény (betegség, pelenkahelyzet, hirtelen hangulatváltozás) hatását a következő percek, órák, napok történéseire, és gyorsan újratervezni mindent. Ez a képesség szuper és az élet minden területén sikeresen használható, de van egy veszélye is…

Ugyanis a napi zsonglőrködés és tűzoltás, aminek lassan a mesterévé válunk, az adrenalin fröccsökkel és a kiélezett érzékekkel nagyon lekötheti minden figyelmünket, energiánkat, amivel következtében könnyen elsiklunk sok lényeges, hosszú távú, mondhatni stratégiai téma felett.

Az ötletből terv csak akkor születik, ha odateszed magad!

Mondjak példát is? Mikor beszéltél utoljára a főnököddel/ frissítetted az önéletrajzod? Mikor tanultál valami újat, amit sikerrel használhatsz a jövőben, a munka vagy az önmegvalósítás frontján? Mikor szántál utoljára időt arra, hogy tudatosan dolgozz a párkapcsolatodon, hogy akár húsz év múlva is támaszkodhass rá?

A napi rutin talán senkire nem hat olyan elszigetelően, mint a kismamákra, akik hormonálisan, társadalmilag és érzelmileg is állandó nyomás alatt vannak, hogy minél jobban teljesítsenek és teljesedjenek is ki szerepükben, ami a nagybetűs Anyaság. Lehet ez egy kötődő, válaszkész anya, vagy egy mindent kézben tartó házitündér, esetleg egy vezetői karrierrel zsonglőrködő dolgozómami, de a totális felelősség a kisgyermek gondozásában minden anyától elvárt, függetlenül attól, mennyi segítséget kap ehhez. Ez a nyomás lassan csökken, ahogy a csemete az intézményi köznevelés kötelékébe kerül, de a rutin akkor is rutin marad.

Aztán, ha az anya két, három vagy akár hat év “kismama-delírium” után felkészületlenül találkozik a külvilág elvárásaival, nem tud azonnal reagálni rá. Persze ide-oda kapkodva próbálja rendezni a sorait, a munkahelytől kezdve a nyelv- és szaktudásán át a ruhatáráig, sűrűn mentegetve magát, hogy erre nem is gondolt a nagy “szabadsága” alatt. És bár foglalkozott a visszatéréssel (álmodozott a hosszú kávészünetekről, a csukott wc-ajtóról, a nem szoptatás-kompatibilis ruhatárról), valahogy mégis a saját beosztottja asszisztenseként ocsúdik fel arra, hogy valami mégis félrecsúszott, miközben zavartan kéredzkedik el délután, hogy még nyitva legyen az ovi, mire odaér…

Hát ezek miatt tartom én nagyon fontosnak és szükségesnek, hogy legalább évente párszor emeljük ki a fejünket a napi rutin forgatagából és fókuszáljunk az elkövetkező hónapok legfontosabb lépéseire, amivel a hosszú távú céljaink felé haladunk. Nem kell minden pillanatban a távoli jövő építése miatt ostorozni magunkat, hogy a jelen megélése helyett végül csak a jövőn rágódjunk, de abba a hamis illúzióba sem szabad magunkat ringatni, hogy valahogy majd csak lesz, amikor eljön az ideje… Mert a gyermekeinket sem így, erre akarjuk nevelni, és ezt a tudatosságot életünk többi területe is megérdemli.

A jövőbe nézés időről időre segít kapaszkodót is találni a legnehezebb pillanatokra. Ha sikerül megfogalmaznunk, milyen értékek és célok hajtanak minket előre, milyen remények éltetnek, milyen tapasztalatokra és képességekre, milyen kapcsolatokra támaszkodhatunk az élet-feladatainkban, akkor könnyebb lesz meghatározni a következő lépéseinket, tennivalóinkat, és bizalommal indulhatunk el, akár az új esztendőbe, akár egy új életszakaszba.

Egyedül mindez óriási feladat, ezért érdemes társakat találni, akikkel közösen, egymást támogatva, sokkal könnyebben tudunk szembenézni a rengeteg változással. Mert változnak a feladataink, a körülményeink is, mi magunkról nem is beszélve!