Nők, nők, NŐK!!!

Nagyon szerencsés vagyok. Nő vagyok, vannak jogaim, szavazhatok, írhatok, beszélhetek. Vagy befoghatom. Egyenlő vagyok, van tulajdonom, karrierem, gyerekem. Vannak barátaim, rokonaim, üzletfeleim. De most látom, hogy valamim nem volt idáig. Női támogató csoportom. 

Ez így leírva nem tudom, milyen érzetet kelt. Nekem, pedig én írtam, nálam senkinek se kell jobban tudnia ezt, rögtön a siratóasszonyok meg a görög drámák kórusa ugrott be, aztán gyorsan az amerikai filmes lányszövetségek, pedig ez egyáltalán nem az. Vagy mégis?

Mindig voltak barátnőim, persze, voltak gimis küzdelmek, amikből sokat tanultam, de sosem gondoltam volna magamról, hogy én nem bízom a nőkben. Pedig így volt, mintha valami ismeretlen forrású hang mindig is együttműködés helyett versengésre késztetett volna, hogy valaminek (valakinek?) én feleljek meg jobban. Persze, jó kis önbizalom-önszeretet-hiány és rendezetlen apa-lánya kapcsolatból táplálkozott ez az érzés, viszont nagyon nem voltam ezzel egyedül.

És a sulival együtt nem tudtam a hátam mögött hagyni ezt. Az ideig-óráig összetartó kolléganőket úgy rebbentette szét egy férfi vezető a munkahelyen, mint a galambok közé guruló hajtipajtis bicikli kerekei. A látszólagos egyetértésnek és a közös akaratnak annyi.

A hatalom és karrier irányába törő kolléganők pedig az üvegplafon szilánkjainál is szúrósabb tekinteteket váltottak ki nő-“társaikból”. És én is köztük voltam!

Aztán jöttek a lányaim, velük pedig az önsegítő online anya-csoportok szövevényes dinamikái, a hormok, komplexusok és a kialvatlanság által feltüzelt megmondóemberek és arctalan követők, akik sajnos sokszor túlkiabálták a segítő szándék és a józan ész hangjait.

Válassz valamit, ítéld el a többit, térítsd meg a tévelygőket! Persze, csak a gyermekeid érdekében. (Nem ismerős ez valahonnan?)

A nők fújnak a nőkre. A lányok az asszonyokra, a fiatalok az idősekre, a betanítottak a tanultakra, a családanyák a szinglikre, a hurcisok a babakocsisokra, a tápisok a cicisekre… Aztán, néha, ha valami igazán eléri az ingerküszöbünket, felpillantunk. Véletlenül egyet értünk. Összefogunk. Aztán, ha vége, levonjuk a következtetéseket és visszatérünk a bástyáink mögé, a saját kis támogató szub-szubkultúráinkhoz. És néha átköpünk a falakon.

A hirdetők már ismernek minket, személy szerint hozzánk szólnak. A virtuális világban a híreket nekünk írják, így építve egyre magasabbra a falakat, hogy lassan el is felejtsük, mi minden más van még odakint.

Az elmúlt egy hét során aztán, előbb résztvevőként, majd szervezőként egy-egy női társasággal végeztem önismereti munkát. Mikor úgy döntöttem, hogy részt veszek az előbbin, egy szuper női vállalkozásindítási tréningen, nem is gondoltam bele, hogy az egész nőknek szól, csak a tréning előestéjén hasított belém: és én akkor most két napig csak nőkkel leszek összezárva?!? Hirtelen elöntött a félelem, hogy mit fognak ott rólam gondolni (persze, manikűrözni se volt időm), mit is tudnék tőlük tanulni és egyébként is, mihez fogunk ott kezdeni férfiak nélkül? Mert ez nem a szokásos anyukás csoport, itt kőkemény szakmai munka folyik.

Aztán nyakon csíptem ezt a furcsa önvédelmi reakciót és megvizsgáltam közelebbről is: miért van ez, hogy ennyire nem bízom meg a nőkben? Tényleg ennyire sekélyes lennék? Vagy éppen ellenkezőleg, ennyire mélyen van belém kódolva, hogy képtelen legyek nőként erőt kifejteni, egyetértésben, szolidárisan, elfogadva a különbözőségeket is? Jó kis munka volt mindezt végiggondolni (időm szerencsére volt, a kislányom biztosított egy nagyrészt ébren töltött éjszakát), és másnap sokkal nyitottabban érkeztem meg a tréningre, ahol a szakmai munka mellett, felett nagyon aktívan, hangosan és közösen gondolkodtunk női szerepeinkről, értékeinkről.

Persze, mondhatjuk, hogy itt is csak bizonyos nők vehettek részt a közös munkában,

mégis nagyon színes társaság gyűlt össze, sok történet, világkép. Nem mondom, hogy ennek hatására elmúltak volna a bizonytalanságaim, viszont minden eddiginél jobban éreztem, hogy közösségben kell gondolkodni, ha hosszú távon boldogulni szeretnék.

Ezek után jött a Nő a TÉT! Tudatos Évtervező (majd ÉletTervező) Önismereti Workshop, amit irodalomterapeuta barátnőmmel, a Bookself-es Gaál Szilvivel állítottunk össze. A célcsoportunk a kisgyerekes anyukák voltak, de hát még van mit tanulnunk a marketingről, a teremben végül tizenhárom, teljesen eltérő korosztályú, végzettségű és társadalmi hátterű anya, nő foglalt velünk szemben-mellett helyet.

Elmondhatatlanul sokat adott az előre betervezett forgatókönyvhöz képest ez a “félrepozícionált” társaság,

olyan szinergiák születtek a semmiből, hogy gyakorlatilag csak minimális beavatkozást igényelt a workshop terápiás része. Egymás mellett ült a szabadidőben bővelkedő potenciális pótnagyi és a háztartással küszködő fiatal háromgyerekes kismama. Nagy felismerések, hasonló és egymást kiegészítő gondolatok, a workshop végén pedig egy közös akarat a kör további fenntartására. Csak pillogtunk, komolyan mondom.

A szomorú az, hogy 2019-ben rá kell csodálkozni a társadalom különböző fakkjaiban élő nőknek, hogy van mit mondaniuk egymásnak, van dolguk egymással és hogy a kapcsolódás nem fájdalmas, erőltetett. Könyörgök, adjunk magunknak esélyt erre, keressük egymást, ajánljuk fel, amink van és fogadjuk el a másikat. Úgy, ahogy van. Aztán induljunk tovább, találjunk újabb és újabb embereket, nőket, ismerünk fel bennük újra magunkat!