Eltelt már pár hónap, mióta elkezdtem megosztani az írásaimat az Anya cipőjében blogon. Azóta sokan kérdezték, honnan a név? Érdekes módon, ez a cipős elnevezés valamilyen érzelmi reakciót váltott ki minden kérdezőből, akár anyák voltak, akár nem…

Az én Anyacipőm az az anyai szerep, vagy inkább “szerepcsomag“, amivel évek óta dolgozom magam is. Mióta egyáltalán felmerült bennem, hogy valamikor anyává váljak, folyamatosan jöttek szembe velem az anyai minták… 

A körömcipős karrier – anyák az irodából, akik a bölcsiből az értekezletre rohantak, éjjel válaszoltak a levelekre, de a munka utáni sörözésekre már nem jutottak el…

 A túracipős természetjáró anyák, batyuval a hátukon, akik csodával határos módon valamikor álmunkban rendbeszedték a háztartást, hogy utána egész hétvégén a szabadban legyenek… 

A tökéletes sminkben vonuló tűsarkú anyák, akik böfifolt-mentes, legutóbbi divat szerinti (lehetőleg a deddel összehangolt) outfitjükben nézelődnek a plázában, mindig feltűnően csendes utódjukkal… 

Az edzőcipős sportanyák, akik futóbabakocsival vagy húszsebességes bringával húztak el mellettem… 

A mezítlábas natúranyák, akik házilag készítenek mindent, és akik olyasmi pelenkákat használnak, amilyen még rajtam volt a fekete-fehér fotókon… 

… És még folytathatnám a sort, kezdve az én édesanyámmal és nagymamáimmal. 

Az anyai szerepminták között biztos kézzel választasz, ha ismered magad és a gyermeked.

Aztán eljött az ideje az én anyaságomnak is. Nem siettem el, harminc voltam, és a szakkönyvekből merített, gyenge lábakon álló magabiztosságommal indultam neki az új életemnek. 

Akkor azt hittem, hogy csak egy anya-cipőm lesz, amit már jól kitaláltam magamnak előre. Aztán jött a lányom, és neki köszönhetően sikerült felpróbálnom jó pár anya-cipőt, amíg kerestem a helyünket a kezdeti, kaotikus időkben. 

Sok cipő szorított, főleg azok, amik távolról is könnyen felismerhetőek, megítélhetőek, mondjuk ki, sztereotipikusak voltak. Mert nem vagyok sem ősanya, sem karrierista anya, ahogy igazán senki sem az. 

Aztán voltak cipők, amik hatalmasnak tűntek, csak kacsáztam bennük. Ilyen volt az, amikor az általam csodált anyák cipőjében próbáltam járni. Aztán sokat beszélgettem a mintadarabok tulajdonosaival, akikről kiderült, hogy bizony az ő cipőik is feltörték anno a lábukat, csak az idő sok karcolást elhomályosított.

Aztán lettek saját cipőim. Szezonról szezonra, vagy akár óráról órára váltogatom őket. Így mind a cipőim, mind a lábaim pihenhetnek, feltöltődhetnek.

Ezek a cipők pedig már boldoggá tesznek. Ha befejeztem a munkát, bekuckózom papucsban a gyerekekkel a kanapéra. Ha meguntam a mezítlábas szaladgálást, nőcis szandált húzok és elszaladunk egy randira a férjemmel. A leghosszabb napokon pedig egy mindenre-jó szaladgálós cipőt húzok és ebben máris nem vagyok olyan szigorú magammal, hogy estére a sárkánycsizmámban találjam magam 😉

Ezek az én anya-cipőim, szerepeim, identitásaim. Sok munka van velük, és rengeteg segítséget kaptam az évek során ahhoz, hogy ma már büszkén viseljem őket.

Ha te is azt érzed, hogy egy-egy cipőd nem passzol a lábaidra, vagy új párat keresnél, mert új időszakba lépnél, netán dolgozó anyaként keresed az álomcipőd, segítek, hogy te is új utakra indulhass Anya cipőjében!